Lévai Sándor:

 

PANNÓNIA FÖLDJÉN

 

Ezen a vidéken, mert többre nem tellett

Magyarok vérével írtak történelmet.

Emlékképeinket verseimben őrzöm,

Dicsfényben pompázzék szép hazánk e Földön!

 

***

Mint pusztító tűzvészt az erdőben

élő vadak, pogánynak kiáltott

istenünket félik. Orvul, némán

üzentek hadat, s javaink fölött

vért zihálva… vesztünket remélik.

 

***

Nem akarok néma lázadó lenni

kell nekem a hang, kell nekem a szó,

azért lettem magyar, hogy ki tudjam fejezni

azt ami más nyelven el nem mondható.

 

***

                                               

A JÓ ISTEN NEMZETE, A  JÓ ISTEN ORSZÁGA

                                               

Ébresszék e versek fel a magyarságot,

emeljék az égbe ezt a szép hazát,

a magyar név újra legyen áldott,

s ragyogja be a fény Kárpát’ aranyát!

 

***

 

Van egy ország

 

Van egy ország, mely megélte kínok

kínjait, s mégis mint a gyémánt úgy

ragyog, nem roppant össze ha olykor

elvették álmait, talpra állt és

célba vette a legszebb csillagot.

 

Van egy ország, amelynek földjein

szeretet tüze ég és ez a láng

nem alszik egyhamar, bár oly sokat

gyötörték nemzetét, szívükben nem

hagyott mély nyomot a tomboló vihar.

 

Van egy ország, mely a bűnhődésnek

tüzében, koholt vádak fekete

oltárán áldozott, de népének

égi fény ragyog szemében, amely

azt sugallja… mégsem lesz kárhozott.

 

Az értelem vágya

                                                                   

Magyar nép, szunnyadó ösztökén éled

az értelem vágya, tudatlanságunk

eltitkolt mély ölén, tátongó űrként

áll előttünk az ismeret hiánya.

                                                        

Alvó elménk lápos talaján, vadul

szörföznek a hírek, újabb esélyünk

ébredő hajnalán, eltompítanak

ha engedjük… s nem állunk ellen a csínynek!         

 

Eltakart ösvényen

 

Élő pajzsa voltunk mi

Fönícia lányának,

Kelet áradásának

mi emeltünk védgátat.

 

Évszázadok során

kívül-belül martak,

keseredett sorsa

így lett a magyarnak.

 

Átírt történelmünk

gyászba borult emlék,

eltörölt múltunkkal

megbékélnünk nem szép.

 

Ha hátat fordítunk

most az igazságnak,

félő, hogy örökre

ránk húzzák a fátylat.

 

Most, hogy a HUNAPKU

tágítja az elménk,

eltakart ösvényen

önmagunkra lelnénk.

 

Reménnyel telt hitben

nyitott szemmel járjunk!

Felfedi a világ

ősi származásunk.

 

Turáni átok (?)

 

Körmönfont cselszövés

amivel itatnak,

vádakat koholtak

ős-magyar papoknak.

 

Az akinek tiszta,

hófehér a lelke,

hogy lenne népének

baljós veszedelme!?

 

Saját nemzetére

Táltos nem szórt átkot,

ne vezessék félre

ezzel a világot!

                

Idegen kezekkel

mocskolták a népünk,

megosztottak minket

nehogy észhez térjünk!

 

Fatemplomainkat

porig felégették,

ősi kultúránkat

mélyen eltemették.

 

Sátáni eszmékkel

szennyezték a múltunk,

oltották tüzünket

mikor lángra gyúltunk.

 

Most is keselyűként

köröznek felettünk,

dögevő hiénák

marcangolják testünk!

 

Vérző sebeinket

tűzzel-vassal tépik,

álmából ébredő

Istenünket félik!

 

De lehull az átok –

visszasújt a kardja,

áldás, örök béke

jöjjön a magyarra!

 

Magyarnak lenni

 

Tán a sors fintora magyarnak születni,

vagy csúf játékát űzi velünk a pokol,

netán szégyenletes hazánkat szeretni,

mert itt még szeretet és tisztelet honol?

 

Talán szégyellnünk kell Istenünk virágát,

mert parazita féreg rágja szirmait,

mennyi áldozattal emeljük oltárát,

ha elvették tőlünk, s már nem honos itt a hit?!

 

Ugyan mi szab határt oly sok „szent háború”

és vérrel megpecsételt hatalomharc között?

A csendes gyilkolás éppolyan szomorú

mint ahol gépfegyver és ágyú dörrögött’!

 

Hol van a határa a gyűlölködésnek,

a szeretet oltárnál, vagy még azelőtt,

vajon mit kell látni még a józan észnek,

hogy tudja mit takarnak a bársonylepedők?

 

Mikor dobog újra egységben a szívünk,

hogy újjáépítsük e szép magyar hazát,

sólyomszárnyra kelve mikor jár a hírünk,

végleg leleplezve nemzetünk igazát?!

 

Magyarnak lenni most, legvégső alázat

mit Isten kér tőlünk, a saját Istenünk;

Magyar honfitársam, szeresd a hazádat

és békét, boldogságot újra elnyerünk!              

 

Kárpátok láncai

 

Kárpátok láncai gyűrűt fonnak

körénk, örök emlékül megőrzik

e honnak, mit rejt a világ elől

anyaként oltalmazó földtekénk.

 

Szabadság zászlaja lobog újra

a fejünk fölött, elkísér minket

az útra, s üdvözli az erőt, mely

a viharokban felettünk őrködött.

 

Ébresztés

 

Amikor nagy a baj imádkozunk,

igaz hittel, hozzá, s várjuk áldó

kegyeit, az áldást nem láthatjuk,

mert mi… idő előtt elkárhozunk.

 

Ezer kézzel kiált felénk Isten,

hogy kihúzzon a sárból, de süket

fülekre talál, mert meghallgatást

kérünk ugyan… de hallásunk nincsen.

 

Magyarok fegyvere

 

Oly sokszor volt e föld

tomboló csatatér,

megsebzett lobogón

oly sokszor folyt a vér.

 

Népünknek himnusza

könnyek közt született,

sors utunk porába’

valami elveszett.

 

Kialudt szemünkben

az egységünk fénye,

legyen ez tanulság

a jövőre nézve!

 

Erőnk az egységben,

s a szívünkben rejlik,

ez a legnagyobb kincs –

sokan nem is sejtik.                        

 

Provokációkra

ne ragadjunk fegyvert,

mosollyal fogadjunk

mindenféle embert!

 

Szívünkre hallgatva

bármin úrrá leszünk –

nekünk a szeretet

legyen a fegyverünk!

 

Magyarország

 

Kárpátok völgyében született,

ősnemzedék gyermekeinek –

mint akit magából kivetett

zsarnokpárti tüntető tömeg.

 

Termékeny talaját őrzi rég

e megcsorbult talpalattnyi’ föld –

sebzetten tengeti életét,

s reményvesztve’ új álarcot ölt.

 

Szabadság hírnöke volt a nép

mely vonult a zászlaja alatt -

nem fogta fegyver, sem eszmekép,

de mára csak emléke maradt.

 

Tudom… még egyszer a régi fény

felragyog a Kárpátok fölött,

s ott is a szeretet lesz erény,

ahová Lucifer költözött!

 

Magyar „gazdagok”

 

Magyar „hazafiak”, Ti magyar „gazdagok”,             

Belőlem nőttetek, most mind elhagytatok.              

Úgy tápláltalak mind’, mint anya gyermekét,          

de gyümölcsöm magvait, szórjátok szerteszét.       

Inkább itt vetnétek, az ellopott magokat,                 

hogy azok gyümölcse, teremjen újakat!                  

E végtelen folyamat soha el ne fogyjon,                 

s az utánunk jövőknek jobb világot hozzon!            

 

Nem volt elég egyszer, hogy szétesni hagytátok,   

e csodálatos földet, gyönyörű országot?                 

Szétromboltátok a saját nemzedéktek’                    

kérdem én tőletek, ez nem volt elég néktek?          

Térjetek most észre „jó” magyar „gazdagok”,         

s amibe még tudtok, most kapaszkodjatok!            

Fogjátok hát össze e széthullott nemzetet,              

hogy élhessetek végre boldogabb életet!                

                                                                                   

Ébredjetek hát fel, magyar „gazdagok”,

mert elfogy hazátok, mi óvja még magvatok!         

Ha elpusztul a haza, s elpusztul a nemzet,              

a szellemiség hal ki, amit e nép nemzett.                

Mi értelme lesz úgy, majd a magyarságnak,

ha nincs egy tenyérnyi hely ahol hazavárnak?       

Hát ezt akarjátok, Ti magyar „gazdagok”,

inkább menekültök, s lesztek hontalanok?

 

Mért nem fogtok össze, mint azelőtt, régen,

hogy újra ragyoghasson csillagtok’ az égen?

Halljátok meg szavam, magyar „gazdagok”!

Vegyétek a kézbe megtévedt sorsotok!,

Hogy újjá születhessen ez a büszke nemzet,

melyet a jó Isten életre teremtett.

Életre teremtett és nem pusztulásra,

csak fogjatok össze, csupán ez az ára!

 

Vagy attól várjátok el, kitől elvettétek,

miből felnevelte, romlott nemzedéktek’?

Még kér a nép tőletek, magyar „gazdagok”,

hát adjatok neki, hogy ne kárhoztassatok!

Hisz a néptől vettétek el javaitokat,

elődink’ földjéből szedtetek magokat.

Adjatok most vissza az új nemzedéknek,

ne kövessetek el újra nagyobb vétket!

 

Ismertek egy embert, Széchenyinek hívták,

most milliók tisztelik felépített hídját.

Nem csak azt a hidat mi átível a Dunán,

hanem egy másikat, mely jóval túljut Budán.

Az adás hídját is megépítette néktek,

s hitvány érdekekből, földbe döngöltétek.

De még változhattok, hogyha akarjátok,

s tündökölhet újra szép magyar hazátok.                                             

 

„Még kér a nép…”,

s ha most adtok neki, meglesz jutalmatok.

Egy szép hazátok lesz, mely értetek is ragyog.

S ha ezt a világot el kell, hogy hagyjátok,

szeretettel gondol majd e nép reátok.

Dózsa Györgyről tudom ti is hallottatok,

ne szítsátok újra, ezt a gondolatot!

Hogy megbékélhessen most, adjatok a népnek,

bízton’ tudom… azzal Ti is megbékéltek!

 

Mint megtépett hazátok,

most én szóltam hozzátok,

én… Magyarország!!!

 

Az országot járva

                                              

Az országot járva virágzik a lelkem

zöldellni látom e szép magyar hazát,

Hortobágy varázsa délibábos kertben

megnyitja a szívem fénylő tavaszát.

 

Rónák kútjainak mélybehajló gémje

Földanyánk testéből vizet kunyerál,

s ha megkapta, újra feltekint az égre

mert előtte szomjas, tikkadt gulya vár.

 

Ahogy szelem tovább útjainknak porát

Tokaj lábainál és a bérceken,

áldva dicsérem a szőlősgazdák borát

ez az „arany csoda” egyedül itt terem.

 

Majd a Bükk erdői sokasodnak elém

kígyósan tekergő szerpentin utakon,

smaragdzöld lombjaik kihajlongnak felém

harmat friss illatuk isteni jutalom.

 

Mátra vidékein rügyes lombok között

friss tavaszi szellő hinti mámorát,

Kékestetőn állva magyar hazám fölött

kortyolom magamba az élet óborát.

 

Börzsöny kapujában megszólít egy álom

elvarázsolt lelkem messze ring felé,

elmerengőn nézve túl a láthatáron

Szondy György emlékét tovább élteté’.

                                              

Pilis szent ormain megpihenni vágyom

nézem a kanyarban morajló Dunát,

bódító varázsa édes tündérálom

kitárom előtte a lelkem kapuját.

 

Vértes lábainál megállok egy percre

meg-megcsillan a nap Turulmadarán

úgy nézek feléje mint egy tündérkertre,

büszke érzés tölt el: Ez az én hazám!

 

Szigetközi emlék, madarak világa

a béke üzenetét sugallta felém,

úgy gondolok reá mint a szép virágra

melyet egy vázában raktak ki elém.

                                              

Van egy ékszerdoboz az Alpok-aljánál

örökre bevéste szívembe nevét,

hűség városaként, közel a határnál

megőrizte nekünk az ősmagyar erényt.

 

Bakony fennsíkjait magam mögött hagyva

szárnyal még a lelkem emlékeinél,

vissza-visszanézek egy-egy pillanatra

és az ereimben felpezsdül a vér.

 

Balaton, Balaton egy maroknyi tenger

mégis a végtelent tárja most elém,

lent a mólón nézem örömkönnyes szemmel –

mily fenséges e tó és mégis mily szerény.

                                              

Zalai domboknak hullámzó útjain          

erdők, mezők mellett visz utam tovább,

megóvja e tájat örökzöld baldachin

emlékként megőrzöm néma-bölcs szavát.

                                              

Mecseki hegységnek hősi emlékiről

örömódát zengve csicsereg a szél,

zúgolódó patak kopott köveiből

vitézi tettekről már a múlt zenél.       

                                              

Gazdag termőföldön aranyló kalászok,

zöldellő réteken ezer vadvirág,

hajnalpirre váró halászok, vadászok

lesik mit hoz ma a kelő napvilág.     

                                              

Halbőséggel áldott folyóinknak vize

átszeli e tájat rónán és hegyen,

ez a sok földi jó mind azért lett ide,

hogy a magyar földnek egysége legyen.          

 

Mégis szép

 

Mit vársz a sorstól, ó mit vársz nemzetem?

Ne áltasd magad századokon át,

halld meg és fogadd el Istened szavát,

s a Te sorsod is jobb világot terem!

 

Boszorkánykonyhádnak ördögüstjében

ha főztél magadnak keserű levest,

bármit megláttál a múltad tükrében,

azt amit főztél nem kell, hogy szeresd!

Mindig van más út, mindig van új remény

de kell a türelem, s az összefogás,

e világunkban miért oly nagy erény

a szokássá érett bús panaszkodás?

Betemetkezni bánatunk zajába,

hogy ne halljuk a zengő végtelent

majd rabigánk sírgödrét kiásva

mi éljük át, mit a mélység megteremt.

 

Viselni magunkon nemzeti magányt

mint búval hímzett vitézi kacagányt, 

múltakat idézni, könnyezve sírva,

s beásni magunkat egy közös nagy sírba.

Mint megannyi bimbódzó kerti szép virág

illatozó orgona, s mégis hervatag

álmaink előtt megnyílik a világ –

de szertefoszlanak egy röpke perc alatt.

„Vár Európa” hallatják a népek –

semmi az nekünk; morzsa a verébnek,

rágott falatként mutogatják felénk,

ami ősidőktől fogva a miénk.

 

Hálánkat várva nagyra nyílt marokkal

talmi barátsággal közelednek felénk,

javaink előtt tágra zárt karokkal

palást alá rejtik az ébredő reményt,

s ha mi tartjuk markunk álszent mosollyal

kezet kézbe csapva mint igaz barát,

erőltetett hangú korcsosult humorral

tereli másfelé csapodáros szavát.

Félhomályba siklott fénylő telihold,

lidérchangú álom szólít odaát,

lelkünk imája segítségért rikolt,

pokol tűz marja, gyötrő sokaság.

 

De mégis oly szép e sors és felemelő

mert itt minden fű, minden rög magyar,

itt aranyat ér a nyári zivatar,

s túl minden jéghegyen oly zöld a mező.

 

Ébredő Magyarország

 

Mint az óceán olyan az ország

csendes időkben lassan hömpölyög,

messzi partokig hordozza fodrát

fáradhatatlan a mélység fölött.

Most az óceánt éltető erő

vad hullámokat gerjeszt a vizén,

végtelen mélyből zúgva tör elő

és a felszínen megtörik a fény.

 

Mint a kék égbolt olyan az ország

hallgatag, néma néha mennydörög

erős lesz ha kézbe veszi sorsát

mint Sion hegye mindenek fölött.

Most a kék égbolt vörös színben ég

tördelt fényében megfürdik e föld,

felidézve most ősök szellemét

rabláncát ledobva új alakot ölt.

 

***

HONSZERELMEM FÉNYÉBEN                 

 

Hol üresség, hol a tér,

hol az eső, hol a szél

hol a napfény, hol az éj

de valami hajt valamiér’

 

***

Sajó Sándor emlékére

 

Oly szépen cseng a szó keserű ajkadon

életre keltené a szunnyadó halált,

lelkednek mélyéből kiált a zord vadon

mert a Te szíved is a hazáért kalapált.

 

Most a magyar égbolt könnyezve néz felénk

és mint egy vad folyó, könnye mélybe pereg,

mert készül elvenni az utolsó reményt

a magyar nép oltalmát színlelő sereg.

 

Nemzeti egységünk sikoltó romjain

tenyérnyi földünkért dúl a végső harc,

imádkozz barátom az öröklét ormain,

hogy ebben a csatában ne érjen kudarc!

 

Bár igazat zengtél de takarták szavad

mert a „rút” igazság senkinek sem kell,

koldusrongyba jár-kel itt a népakarat

és a bánatunk is csak némán énekel.

 

Isten üzenetét nem hallják a népek,

mert túlzajongják azt a pokolharsonák,

de addig fújom dalom amíg fel nem ébred,

hipnózis álmából e szerkesztett világ.

 

Borúra derű jön, nem is lehet másképp

örök igazság ez, így szól a lantokon,

lebeghet fölöttem ezer féle árnyék

amit te elkezdtél, én tovább dalolom.

 

A hazához

 

Csak egy vagyok a Te fiaidból,

de nem az egyetlen, ki áldja neved,

az ereimben magyar vér csordul,

szebb sorsom ennél tudom nem lehet.

 

Az vagyok ki nem veti meg sorsod,

ki véled együtt sír és veled nevet,

aki folyton érted imádkozva

könyörgi vissza régi egységedet.

 

Az vagyok ki nem csak a pompában,

én a gyötrő bajban is veled leszek,

s ha kell akkor, pusztító viharban

a végsőkig testemmel védelek.

 

Az vagyok ki mindig hű lesz hozzád,

aki sors utadon melletted halad

ki ha kell életét áldozza fel,

de szívében mindig magyar marad.

 

Honsirató ének              

 

Lihegő ajkamról zokogva hull a szó

messzi harsog tőle a méla őszi táj,

mit hazám iránt érzek fel nem fogható

de el kell mondanom, mert egyre jobban fáj.

 

Itt, ahol egykoron nem volt bűn szeretni

most haláltáncot jár az összetartozás,

sátánköpenyünket nem tudjuk levetni,

s mélybe taszít minket az önmarcangolás.

 

Zűr-zavarba fulladt rohanó világunk

kínjainknak dallamát így zendíti meg:

a gyermekeinknek nemzetsírt ásunk,

két szemünk gödréből véres könny pereg.

 

Miért sújt bennünket ez a szörnyű átok,

hogy egymás ellen indul harcba a magyar,

hol ragadtak ránk az ördögi románcok

ha ez a hon mely ápol, s amely eltakar?

 

Belső egységünkbe ki oltott oly viszályt,

hogy fetrengve gyászol nyomorult nemzetünk,

vért ziháló lelkünk ürességbe kiált

s összegyűrt marokkal emeljük két kezünk.

                                              

Szívünknek mélyéből magyar honfibánat

torkunkba szakadva fújja bús dalát,

de imánk meghallgatást csak akkor találhat

ha mi emeljük fel e lezüllött hazát!

 

Elveszett földeken sír, zokog az erdő

bánatkönnyel duzzad patakká az ér,

nincsen e világon olyan búfelejtő

hol ne hullnának könnyek ilyen szép honér’.

 

Sámándobot kongat verejtékes lelkünk,

de kitárja karjait felénk a világ…

felejtsük, hogy eddig búval énekeltünk,

s mondjunk Istenünknek egy magasztos imát!

 

Mit nem mondhat ki szó, s nem láthat értelem

bánatunk jajszavát az égre festi fel,

nyisd fel szemeinket, ne hagyj el Istenem,

mert a magyar nemzet így nem veszhet el!

 

Mintha szélvész zúgna keresztül lelkemen

úgy zengnek fülembe az égi harsonák,

adj nekünk új erőt, ne hagyj el Istenem,

nem, nem adjuk soha e szép magyar hazát!

 

Szülőhazám

 

Bár csodás a világ

trópusokkal ölelt

földi mennyországa,

én itt nevelkedtem

először itt sütött

a napsugár reám,

így hát Magyarország

az én szülőhazám.

 

A Hold fénye itt tört

első éjszakámon

szobám ablakára,

heves dobogással

ezért húz a szívem

szülőhazám felé,

itt vigyen szekerem

Isten színe elé!        

 

Ébredj magyar!

 

Ébredj! Ébredj magyar talán még nem késő

míg nem hajlik földig a szomorúfűzfaág!

Vagy ti nem halljátok szebb jövőt zenélő

égi hárfahúrok  fennkölt dallamát?

 

Vajon látjátok e zuhogó esőnek

az életet jelentő napos oldalát,

vagy újabb ráncot ad a homlokredőnek

ha zord fellegek közül szórja aranyát?

 

Búnak tanulságát, örömnek hajtását

mely pacsirtaszóval köszönti a tavaszt,

vagy az akácoknak rügyező virágát

melyből a napsugár mézillatot fakaszt.

 

Ha csodálni tudsz majd fát, folyót és rögöt

amelyet az Isten tenéked alkotott

meg fogod érezni azt a szent örömöt

és hallani fogod az égi dallamot.

 

Petőfi tollából még a kard szikrázott

mi levághatta volna rabságunk láncait,

létünk nagy tengerén más utakon járok

itt nem segít rajtunk, csak a szeretet és a hit!

 

Ébredj! Ébredj magyar, egységed az erőd

ezt mondta jó Atyád és ez a végzeted,

hát szeresd a nemzeted mindenek előtt

és az Ég kegyelmét végleg elnyered!

 

Ébredj! Ébredj magyar, nagy a te végzeted

mit mennyei jó Atyád ruházott reád,

most a sors utadat beteljesítheted,

örök békét nyerhetsz… és egy szép hazát!         

 

Magyar földön

 

Mikor magyar földön járok

könnyedebb a lelkem lánca,

nem feledteti hazámat

trópusoknak vad románca.

 

Magyar földre közeledve

szabadabban ver a szívem,

őserő száll lábaimba

így juttat át földön, vízen.                

 

Az igazság napján

 

Aljas hitszegőgént nem tudok élni,

Mert bennem ég a múlt éltető tüze.

Szívem honszerelme bástyaként mered,

S felfeslik belőle szabadságrügye.

 

Elnyomó hatalom véres kardjai,

Nem tántoríthatnak el tőled soha,

Végvárként védelek ameddig élek,

Lehet az én sorsom bármily’ mostoha.

 

Szeretet álarcú álszent mosolyok,

Érdekbarátságok, harácsolások,

Nem állják utamat, átlátok rajtuk,

Ezeknek én már csak sírgödröt ások.

 

Töretlen hűséggel szeretlek hazám,

Szívemben ősi láng, égi tűz hevül,

Kitartok melletted örök időkig,

Mert az igazságra mindig fény derül.

 

Az igazság napján lehull a fátyol,

S minden, ami ármány a porba zuhan

És a hazám tüze új erővel ég,

S látszik, hogy nekem volt a legszebb utam.

 

***

 

MÚLTAKAT IDÉZVE                                      

 

                                               Fények új hajnalán felragyog az élet

                                               őstűz melegénél kört ülnek a vének.

 

***

Platánok hajlanak

 

Platánok hajlanak

macskaköves útra,

arra vitt egykoron

hőseinknek útja.

 

Ott éledt e nemzet

oly dicső jövője,

lángoló szép álom –

hamu sincs belőle.

 

Most hozzád szólok…

(2008.)

 

Elődeink, fentről néznek

most siratják a múltakat,

hol paripáik legelésztek

csak posvány, dagonya maradt.

 

Vezéreink a posványságunk

a bűnök nem titkolhatók,

vétkeikben dagonyázunk –

de hiszik: ők mindenhatók.

 

Karvalyoknak szenvedélyét

ruházták ránk ősapáink,

ők nem koldultak menedékért,

nem ismerték ezt a „Káint”.

 

Bár sokfelé vívtak harcot

és vérrel mosták kardjukat,

vallhattak máshol kudarcot,

belső egységük megmaradt.

 

De hiába van példaképünk,

hiába üzen nekünk a múlt,

nem igaz emberként élünk,

s a régi eszménk porba hullt.

 

                  ***

Most hozzád szólok én Istenem:

Mutasd meg e népnek magadat!

Ha van e Földön oly intelem,

most jelölje ki a jó utat!

 

Nyugodjanak ősapáink,

ne e szennyet kelljen nézniük

és büszkén mondják unokáik:

 „NEM VOLT HIÁBA ÉLNIÜK”.

 

Hol van?                                      

(2009.)

 

Van cédrus mely meg nem torpan…

tépje szél vagy gyötörje fagy,

mint jó vitéz áll a sorban. –

(A büszkeség csak benne nagy?!)

 

Volt nemzetünk, mely ha kellett…

nem restellett összefogni 

a saját eszméi mellett. -

(Most nem tud csak összerogyni?!)

 

Volt ember a nagyok között

ki e népnek méltóságot…

a hazának dicsfényt ötvözött. –

(Már nem járnak ilyen „táncot”?!)

                                                        

Hol van a fény, hol van a vágy…?

mit ősi nemzet alkotott,

s aztán büszkén adott tovább. -

(Talán örökre felhagyott?!)

                                                        

S most kérdezem: én hol vagyok,

hogy e nemzet napjairól

csak könnytintával írhatok?!

 

Lesz még…

 

Visszatért útjáról

egykor Árpád apánk,

erős kézzel vitte

sikerre a hazánk.

 

Dicsőül pompázott

vén Európában,

boldogan élt a nép

nagy Magyarországban.

 

Nem rogyott meg lába

mikor beléböktek,

kiállta kínjait

tatárnak, töröknek.

 

Pokoltáncos tűzben

nem roskadt a földre,

nem volt olyan erő

mely e hont ledöntse.                     

 

Sajnos egy vad eszme,

léket ütött rajta,

széles határait

szerte-szét szabdalta,

 

megtörte egységét

átkot szórt a népre,

fekete felhőkből

fátylat vont a fényre.

 

Most új szelek fújnak

lebbentik a fátylat,

pislákol a fénye

egy szép új világnak.

 

Új napok ébrednek

e széthullott népre,

lesz még Magyarország

a kék bolygó éke!

 

Nemzetsors

 

Trianoni béke

lidérces és gyászos,

sátán írta törvény

lápos, ingoványos.

 

Megcsonkított hazánk

véres lobogója,

Európa gyásza,

s nemzet koporsója.

 

Szétmarcangolt földön

botladozva jártunk,

folyton megváltásra,

kegyelemre vártunk.

 

Megsebzett szívünkben

keserű vér csordult,

úgy tűnt, hogy a világ

mi ellenünk fordult.

 

              ***

Erről a külvilág

alig-alig tehet,

mert a pokol karma

belülről tép sebet.

 

Most is egymás vérét

szomjúhozzuk „néha”,

így maradtunk máig

farkasoknak préda.

 

Vijjogó vércsehad

tépi sebeinket,

mások szüretelik

égi kegyeinket.

 

Álruhába bújva

hatalomra törtek,

csapra vert vérünkkel

itatják e földet.

 

Magyarok Istene!...

Hullass könnyet értünk,

mosd le mocskainkat,

ébreszd fel a népünk!

 

Trianontól napjainkig

 

Sátán kastélyában a pokol tűz lángol

felfesti az égre Mammon „igazát”,

ördögfurulyáknak dallamára táncol

s magasba csapkod fel, e bűnös fénynyaláb.

 

Keverik a kártyát a bűn asztalánál

alantos szándékkal felvértezett kopók,

mint hiénakutyák dögravatalánál

osztoznak a koncon a gyáva naplopók.

 

Vádakat koholnak hirdetve a békét

az igaz valóságra mindegyik legyint,

meggyalázva ezzel őseink emlékét

letépik álmunkról az óvó baldachint.

 

Törvénytelenségek szentesített kardja

mint zord villám az égből úgy sújtott le ránk,

irigységbe fulladt eszméknek viharja

azzal osztotta fel virágzó, szép hazánk.

 

Salamon pecsétjét sebeinkre nyomva

jajkiáltásunk is az ürességbe hullt,

ősmagyar egységünk így veszett romokba

s a hazaszeretetünk egyre csak fakult.

 

Majd jött újabb „béke” gyalázattól sáros

botfülekre bízták annak dallamát,

ez a paktum is csak egy nemzetre káros

nem büntették ott sem… csak Pannóniát.

 

Nem volt elég az sem, hogy elvették földünk

álruhába bújva jött újabb elnyomó

„felszabadítóként” hősködött közöttünk

s javainkon hízott az álszent széltoló.

 

Kivonulást fújva mocskát hátrahagyta

megfertőzve azzal honatyák „nagyjait”

visszanyújtott karját még felénk mutatja

még élezi rajtunk fenevad karmait.

 

Belülről is marják, tépik sebeinket

földig lógó nyelvvel mint jó csahos kutyák,

hálót fonva várják bízó kegyeinket

még mindig azt hiszik: az emberek buták.              

                                                   

Itt a Kárpátok közt most is forr a vérünk

nem hunyhatunk szemet a rablások fölött,

egyszer újjáépül nemzeti egységünk

s ez az eszme sújt szét a zsarnokok között!

 

Él még emlékképe a nagy magyar honnak

van még jó hazafi a fiaink között,

ezúton üzenjük a fösvény Mammonnak:

Új nap ébredezik a Kárpátok fölött!

 

Trianon emlékére

 

Talán van gyógyír nemzetsebekre

és enyhíthető a kínzó fájdalom,

viharba borult, zord fellegekre

könnyekkel festem gyógyító dalom.

Sírnak az erdők Kárpát’ havasán,

bútól zavaros felettünk az ég,

háborgó habok kéklő Adrián

zokogva fújják e gyászló’ zenét:

 

Keselyűszárnyon szállottak felénk

hamisdallamon született érvek,

ítélőszéken tálalták elénk

amit ránk osztott a szomorú végzet.

Határainkra zord pallos sújtott

és lelkünk mélyén ejtett rút sebet,

segítőkezet senki nem nyújtott

csak felénk tolt újabb borús felleget.

 

Ma sincs nemzet ki fájdalom tüzén

vigaszát osztva gyógyítná’ sebünk,

önmarcangolón sebeink üszkén

magunkra rogyva hősként szenvedünk.

Kioltott hittel éljük napjaink

de ajkunkon ég az Istenfohász

múltból idézzük örök nagyjaink

szemünkben tombol a bús, néma gyász.

 

Nem vesszük észre a nap sugarát

amely felettünk aranylón ragyog

nem halljuk már rég ősapák szavát,

hitszegőn várunk fényes holnapot.

De eljő’ a nap, s fényre ébredünk,

illatos bimbót fakaszt a virág,

szívünkbe fogadva örök Istenünk

új egységbe forr az egész világ.

 

Töredék nemzet nincsen immáron

csak megosztó vád, éhes hatalom,

hisz magyar lehet bárhol a világon

túl a tengeren, túl a havason.

Nem tehet gátat az egység közé,

elfajzott erő nem bújhat el mögé!

E szép világon egy az örök szabály;

az, hogy a szívekben hol van a határ!

Magyarnak lenni nem lesz így nehéz,

ne áss a múltba… mindig előre nézz!

 

***

JELENKOROK RÖGEIBŐL

 

Ha velünk az ősapáink nem törődtek volna,

Meglehet, hogy nem is lennénk már ebbe’ a korba’.

Ne tévesszen meg bennünket talmi fény varázsa,

Jól vigyázzunk mi is arra, hogy mit hagyunk hátra!

 

***

 

Érdektelenség

 

Nem számít már nekünk, hogy kik vagyunk,

hogy rabláncra verte lelkünk a világ,

s nem saját örömünkre alkotunk,

csak másoknak húzzuk a rút igát?!

 

Nekünk már nem számít a gyermekünk,

hogy mit hagyunk hátra magunk mögött

és nem számít mi lesz ha elmegyünk,

csak megélni a hazug örömöt?!

 

Mint a vágóhídra terelt jószág

nézzük pallosunk, s várjuk tétlenül,

hogy lesújtson ránk észrevétlenül.

 

Fentről nézve utódaink sorsát

majd „együgyünkért” hullatunk könnyet,

s láthatjuk: Így nekik sem lesz könnyebb.

 

Ez egy gazdag ország

 

Ez a gazdag ország

most paraziták étke,

csak népét nevelik

kolduskenyérre,

miközben piócák

csapolják a vérünk

olcsó alamizsnát

dobálnak elébünk.

 

Ez egy gazdag ország

hajtja a tettvágya,

mégis töri álmát

megkövült párnája,

hiába örökzöld,

hiába virágzik

népének szemében

bánatkönny szikrázik.

 

Ez egy gazdag ország

koldusbotra verve,

nem segíthet rajta

csak Isten kegyelme,

s ha meghallgattatik

könyörgő imája,

gyémántként ragyog majd

szerte a világba.

 

Vallomás

 

Bevallom szép hazám… most féltelek,

S mint katlanban forr bennem a vérem,

Csúfság, árulás és megvető szégyen,

Mit beléd olt hitetlen gyermeked.

 

Bevallom tehetetlenségemet,

Folyton hallom a zúgó belső zajt,

Bár tettvágyak lángoló tüze hajt,

Miért van, hogy nem tudom, mit tegyek.

 

Hiszek benned szép hazám… áldalak,

S mit a sors keze nyújt tőled felénk,

Elfogadjuk, mint végső reményt, hogy

Naggyá lesz még nemzetünk általad!

 

Mint ezelőtt

 

Csakúgy mint ezelőtt ahogy József

Attila írta meg, most a mai

kor szennyeit képtelen lemosni

önmagáról a szenvedő tömeg.

                                                          

Fél, retteg a gazdag, s a vagyonát

markolja fösvény keze, a szegény

keresi igazát, bár előtte van,

de nem látja megfáradt két szeme.

 

Még széthúz a magyar, aki szegény

menti a menthetőt, értékeit

vánkosába dugja, s lehunyja rá

a ránc szabta keserű szemfedőt.

 

A gazdagok csak más országokat

gazdagítanak, ott költenek el

vagyonokat, s ha megjönnek úgy élnek

mellettünk, mint erdőben a vadak.

                                                        

Mint a vércse mely a társainak

vérét szomjúhozza, csúf átok ül

rajtunk. Uram! Küldjél áldást szegény

emberekre… és a gazdagokra!

 

Fura világ

 

Új utakat keresünk,

vagy újabb reményeket,

ez erőltetett menet –

és sehová nem vezet.

 

Keressük a létünknek

elfedett értelmeit,

a sorsunk buktatóját

és Istenek kegyeit,

 

szavakhoz értelmeket,

értelemhez szavakat,

mely pokoltűzben ég el,

s csak bűzös salak marad.

 

Egymás mellé rendelünk

feketét, sárgát, zöldet

mint önkényes „jótevők”

újraosztjuk a földet,                         

 

s ha nem várt büntetésünk

majd lesújt a semmiből,

vérkönnyeket hullajtunk

ha légvárunk romba dől.

 

                 ***

Oly fura ez a világ,

az ármányok világa,

zsarnokoknak tanyája,

s a nemzeteknek gyásza.

Itt a bűnösöknek

van több „honfitársa”?

 

Volt egy jámbor világ

 

Jegenyefák mentén                       

andalogva lépek,                              

eszembe jutnak még                      

régi, szép emlékek.                          

 

Volt egy jámbor világ                                               

hol szép volt az élet,

nem ropogott fegyver…

s kékje volt az égnek.

 

Most borús az égbolt,

dübörög a csendje,

a ma emberének

más az értékrendje.

 

Anyagi javakból

táplált vezérszellem,

utolsó vérig küzd

a szeretet ellen.

 

Mások érdekeit

két lábbal tiporva,

egyre több önkéntes

áll e hosszú sorba.

 

Mondjátok emberek!

Mire jó ez nékünk?

Még e csodás bolygón

együtt kell, hogy éljünk.

 

Ne zárjuk magunkat

el a külvilágtól,

mert ha így múlunk el

nem lesz ki meggyászol!

 

Rossz példát mutatva

az utónemzedéknek,

nem maradnak rólunk

dicső, szép emlékek.

 

Ne csak egy út legyen:

átgázolva máson,

mint vergődő délibáb

esti félhomályon!

 

Vegyük észre a fényt,

adjunk hálát érte,

békében nőjön fel

a jövő nemzedéke!

 

Szabad magyar álmot

 

Mindig lesz kapu ahol ki-be járnak

mikor merről van fontosabb ügyük,

jobbra-balra törvényt ráncigálnak

ahogy megkívánja saját érdekük.

Mit nekik ócska, kopott magyar érvek

mit nekik nemzetünk sajgó száz sebe,

messzire nyúló önző hitvány érdek

borul javainkra, hogy mind elvegye.

 

Magyar honban nem kell magyar álom

„barátok” ajkán hazug szó hevül,

népakaratnak innen a határon

idegen törvény, zsarnok vád feszül.

Mit ér itt szövetség, mit ér UNIO

mely gúzsba köti teremtő két kezünk?!

Álnok csapdát rejt előlünk e szó,

s csak akkor ítél ha mi vétkezünk!

 

Hazug barátnál jobb tán az ellenség

mert az ellen olykor kiszámítható,

érdekbarát előtt nincs isteni szentség

annak az a szent ami neki jó.

Kolduskenyérrel tömik be szánkat,

hogy addig is bennünk akadjon a szó

felebaráttól ami nekünk járhat

csak a csupasz iga. S mi legyünk a ló?!

 

Húztunk már eleget idegen rút igát,

megsarcolt minket ördöghatalom,

pénz istenéhez mondatták az imát

ezért lett a jussunk élő sírhalom.

Nem nekünk szükség, mi kellünk nekik

tálcán kínáltak felénk hamis jót,

szabadságunkat meghengergetik,

kiraktak elénk egy új egérfogót.

                                              

Eltakart érdemünk édes szégyenünk

bárhol dicsőség, de itthon keserű.

Lesz e még újra magasztos életünk

és ennyi borúra jön e még derű?

Annyi szenvedés, annyi kín után

lesz e még egység, s fénylő kék egünk,

vagy vihartól zord könnyes délután

csendesen, némán tovább szenvedünk?

 

Magyar földeken él e még remény

ami megdobogtat alvó szíveket,

kél e lavina eszméink jéghegyén

amely zsarnokokra hozhat végzetet?

Újjászületve, egységbe forrva

újra erős lesz büszke nemzetünk,

megedzett kardunk nem hull a porba

magasba emelve fogja két kezünk.                                     ↓

                                             

Nem halt meg a remény, van még emberünk

ki nem torpan minden vad hajtás előtt,

s majd véle együtt emelkedhetünk

csak bizalmunk felé… ne múljon előbb!

Hosszú lesz az út, de nemes a cél

mely szemünk előtt lázasan lebeg,

parázsló tűzben megedzett acél

ne vívjon csatát melyben megremeg.

 

Erős kitartással újjáépítjük

felvirágozzuk a magyar hazát,

újult eszmével megszentesítjük,

megvédjük népünk fénylő tavaszát

és vezérinket’ akik értünk élnek

dicsfények alatt naggyá éltetünk,

kiket nem csábít csalfa, önnös’ érdek

tűzbe tesszük értük dolgos két kezünk.

                                              

Ha felgyúl tüze közös akaratnak

felfrissíti majd az ősi láng hevét,

ősfészekre szállt turul madaraknak

megmutatjuk még a múltak szellemét.

Csapkodjon égre e tűz csóvája

égi ösvényen szórja melegét,

hulljon e láng szerte a világba

ébressze Földünk összes nemzetét!

 

Ki vezet minket a szabadság felé

az ősakarat ott legyen vele,

kísérje végig e szent oltár elé

Emese ősanyánk égi szelleme!

Göröngyös utakon vigyázza az Isten,

igaz szándékához adjon tetterőt,

nehéz napokon tartsa meg a hitben,

és a nemzetérdek legyen szem előtt!

 

Egységünk fénye szüljön napvilágot

minden sötét szándék, aljas vágy fölött

és legyen béke szeretettel áldott

ott is hol Lucifer híve őrködött!

Legyen szabadság szerte a világon

vesszen a zsarnok, múljanak az átkok,

nyíljanak kapuk minden határon

hagyjanak nekünk szabad magyar álmot!       

 

„Sztárcsinálóknak”

 

Rügyezik e réten

sok száz nemes virág –

Alantos szándékkal

szennyezi be őket

kárhozott pénzvilág.

                                                        

             ***

Mivé lett az érték?

Mindent pénzben mértek!

Ifjú nemzedéknek,

ki nem érett arra…

a pénzetek méreg!

                                                        

A gyermekkor érték

sose felejtsétek,                                

s lássátok be végre…

műveletlen földbe

magot vetni vétek.

 

Ha találtok vadrózsát

-       Az Isten szerelmére”-

le ne szakítsátok!

Az lesz e virágnak

a legsötétebb átok.

 

Nemesíteni kell

a szép vadvirágot,

hogy tőről fakasztva

hintse az illatát,

s úgy szőjön egy álmot!

                                                        

Ha tövétől fosztjátok

elhervad a rózsa,

elveszti varázsát…

hiába zárjátok

gyémántkoporsóba.

 

Érdekből

 

Kihűlő szeretet,

testvéries szellem,

mocsárgőzös szennyben

fürdőzik a jellem.

 

Önnös’ érdekeknek

kátrányos füstjével

elegyedni látszik

öröm és a kétely.

 

Érdekből köttetnek

felebarátságok,

s már a születéskor

sújt rájuk az átok.

 

           ***

Talán jön egy új nap

mikor kéz a kézben

egymás mellé állunk

igaz békességben.

 

Elveszett világ

 

Fellobban bennünk néha egy érzés

mely lázas szívünk mélyéből dobog,

honfibánatból lett nemzetféltés

most kínzó váddal lelkünkben sajog. 

 

Mindenki vívhat szent háborúkat

mi legyünk némák, víg nyomorultak,

a mi szavunkat nem hallja senki…

csak nekünk illik sérelmet feledni.

Egyesek múltjáról törvények zengnek

lesújtó bárdként felettünk lebegnek,

amit kimondtak szent és sérthetetlen

mint örökvalóság az egyszeregyben.

 

Mint megcsonkolt fa létküzdő ága

melyből sugárzik mind a végtelen

egységtől fosztva jöttünk világra,

sirat minket vágy, s vérző értelem.

Mondják „papjaink”: Isten hazavár,

pacsirta hangon csicsereg a nyár,

viseld a sorsod, légy büszkén magyar

egekbe emel ha életed fanyar.

Legyen végzeted, húzni rút igát,

hogy magadért soha ne mondhass imát,

nehogy meghallják óhajaid fent

így jó téged látni: mélyen, egyre lent.

 

Én már nem hiszek álszent „papoknak”

akik hatalomért mondanak imát,

rólam lepereg amit így habognak,

bennem még él az elveszett világ.

 

Erdélyi siralom

 

Földjein még lobog az ősi tűz

lángja, érezni belső erejét –

Békésen meghajló lombjai közt

járva, új szelek szárnyain küldi

el hozzánk a népe üzenetét:

 

Ősmagyar földeken testvéretek

voltunk, s éreztük: a miénk e föld –

Messzi havasokon mikor együtt

kóboroltunk nem hittük volna, hogy

a sátán, lelkünkben álarcot ölt.

 

Hunok és székelyek a szkítáké

a vérünk, oly sokat ígért a múlt –

Mi már oly rég óta új egységet

remélünk, s amikor útra keltünk

érte vashitünk is a porba hullt.

 

Szétszakadt közöttünk az egységünk

lánca, fiaink arcán könny pereg –

Ördögüstök mélyében forr a bűn

románca, nyakunkba zúdítja mind

a fösvénylelkű, álnok förgeteg.

 

Aljas cselszövéssel megosztották

földünk, de szívünk még együtt dobog –

„Megbékélt” lelkünkkel most kell utat

törnünk, amíg szívünknek mélyén egy

új világ fényének vágya lobog!

 

Ne hagyjuk veszni apáink ősi

örökét, amíg az erőnk kitart –

Halljuk meg a lelkünknek eredő

ösztökét, s ha újra eggyé leszünk,

kiállunk bármilyen zúgó vihart!

 

MOL-ban az igazság!

(De hol van a vigasz?)

 

Lyukas zsebünk mélységében

addig kotorásztunk,

ameddig a mutatványra

csendben rá nem fáztunk.

„Okos” döntés a tengerből

csepp tulajdont venni,

szavazatjogunk is azzal

épphogy’ leheletnyi.

 

Olyan mint egy gyertya lángja

a jéghegy tövében,

Örül, hogy ég és nem tombol

olvasztásra készen.

Vezéreink ballövése

öngól a hálónkba,

közönyünknek újabb terhét

a fejünkre rója.

 

Milyen jó hogy közgazdászok

garmadája által,

nyakig érő sz@rban járunk

most már mindkét lábbal.

Olcsón adunk, drágán veszünk

ez aztán a biznisz,

így lesz az új Ferrariból

majd Suzuki Ignis.

 

Egyre sűrűbb fekália

húz lefelé minket,

nem cseréltünk alsóneműt

csak egy kopott inget.

Ígéretek erdejének

bozótos ösvényén,

megragadva menetelünk

nemzetünk köszvényén.

 

Mikor vesszük végre észre

balfék választásunk,

sem a Gyurcsány, sem az Orbán

nem a mi pajtásunk.

Csatlósokként álruhások

hátsó felét nyalják,

úgy követik vakkantásuk,

mint farkas a falkát.

 

Nem látják, hogy ők csak addig

lesznek jó pajtások,

amíg végleg át nem adják

az egész országot.

Azután majd hontalanul

kifordított zsebbel,

Istenáldást könyörögnek

könnyben úszó szemmel.

 

Sajnos akkor késő lesz már

minden álbűnbánat,

sehol nem hallgatják majd meg

esdeklő imánkat.

Sorsunk nem érdekel többé

sem Istent, sem embert,

könnyeinkkel hízlalhatjuk

valahol a tengert.

 

Jó lenne már felébredni,

mert az idő véges

és az álom amit szőttünk

kimondottan rémes.

álszentségek mögé bújva

ne várjunk szebb álmot,

férfitettel válthatjuk meg

ezt a szép országot!

 

Ha majd minden igaz magyar

egyet akar végre,

nem hiába tekinthetünk

fel a kéklő égre.

„Nagyboldogasszonyunk” hangján

megzendül a hárfa,

s vár reánk a mi Istenünk

megváltó áldása.

 

A „vész”

 

Aki gyáván hagyja el e földet,

mint patkány a süllyedő hajót,

odakint se várjon az több zöldet,

sem áldást, sem jó szót, magasztalót!

 

Az ország lelke belülről vérzik,

nem külső ellen’ ejtette sebét,

csak úgy enyhül, ha fiai értik,

s vállalják a gyógyító szerepét!

 

Csak gyűlöld hazád, hogyha az könnyebb,

de előtte még a tükörbe nézz,

s hulljon magadra sirató könnyed,

mert ha te elmész, megy veled a „vész”!

 

Félelem, irigység, s gyűlölet a „vész”,

mely hazádon ejtett vérző sebet,

ezekkel ott kint vajon mire mész,

mond, hová kell egy fertőző beteg!?

 

Kit a félelem hulláma kerget

messzi földeken, száz határon át,

sehol sem kaphat igaz kegyelmet…

Isten irgalma nem ismer határt!

                                              

Ha szeretetláng lobog szívedben,

bármerre mehetsz, tiéd a világ,

mert az a fény látszik a szemedben,

s az nyitja meg a szívek kapuját.       

 

Ó Nagy-Magyarország

                                          

Ó Nagy-Magyarország!

Mivé lettél mára…

hová tűnt szellemed

arany fényben izzó

isteni parázsa?

 

Vajon mi az, minek

ilyen nagy az ára…

Hol van az ősi tűz?

Ígéretes jövőnk

lobbal égő lángja.

                                          

Bűnünkért fizetünk?

Tán jövőnket váltjuk?

Talán eljön a nap

amikor a választ

tiszta szemmel látjuk!

 

***

 

IGAZSÁGOK, GAZSÁGOK

 

Idegen hatalmakat szolgálni a

legnagyobb vétek, bármennyire édes

legyen az elénk halmozott csalétek!

 

***

 

Nem kell az igazság

 

Nem kell az igazság, fáj a médiának

egyszerűbb az nekik, ha leirredentáznak.

Talán léket kapott a demokrácia

vagy gúzsba köti kezét ördögi mágia?

 

A média szakma azért jól fizető

mert csalétek az mint a madáretető

ugyanúgy jársz abban mint emebben a veréb,

csak azt eheted meg mit kiraknak eléd!

 

Az igazságfélést én már nem kutatom,

nem én, csak ti jártok lezüllött utakon!

Ördögbilincsbe vert idegen álruhás?

Nem mentség az nektek, ez is honárulás!

 

Szólásszabadság van csak nem szabad szólni,

egy valamit szabad: Némán hajbókolni!

Akkor vagy jó ember, ha befogod a szádat,

s ha nem tetszik valami elhagyod hazádat!

 

De én itt születtem, ez az én hazám is,

fújom a dalomat, még ha nektek fáj is,

kinek fülét sérti az maga is sáros,

aki tiszta szívű arra meg nem káros.

 

„De(é)mo(n)krácia”

                                                          

Ármányokkal hímzett pokoli

cselszövés, sötét álruhába

bújtatott fekély, erőltetett

dogmáknak hervadó virága,

amelyből visszatükröződik

a sátáni zsarnok szenvedély.

 

Önző diktatúra rejtőzik

e függöny csábos, ráncba szedett

bársony fodra mögött, vérszomjas

fenevad bújik meg mögötte,

mely vércsevágytól űzve ejti

áldozatul, kit láncához kötött.

 

Idegen madarak

(2010. március)

 

Idegen madarak

fészkünk felett szállnak,

keselyűruhában

eleségre várnak.

 

Vércsevágytól űzve

köröznek az égen,

hiénakutyákkal

osztoznak az étken.

 

Vérző egységünktől

remélik a vesztünk,

felfestik az égre

halotti keresztünk.

 

Megbomlott egységbe

könnyen belémarnak,

de begyógyul a sebe

egyszer a magyarnak!

 

Tudatra ébredve

lehullnak a láncok,

mosollyal simítjuk

arcunkon a ráncot.

 

Btk. 319 §

 (2009.)

 

Csak képmutatás és színjáték

uzsora ellenes harcotok,

a népre mutattok: „bírják még”

s eközben szeditek sarcotok.

 

Az ország vagyonát ajánlva

kis alamizsnáért cserébe

a „hatalmatokra” vigyázva

hajtjátok e népet vesztébe.

 

A hűtlen kezelés bűntettét

csoportosan, bűnszövetségben,

kik nemzet ellen elkövették

mért nincsenek rendőrkézen?

 

A legnagyobb bűnt elkövetve

az csak álca, hogy tévedtetek

különösen nagy értékekre,

hatalomvágyból vétettetek!

 

A törvényeket ti alkottátok

s alóla kivétel nem lehet –

hát sújtson végre tireátok,

hogy gyakorlói is legyetek!

 

Nekem ne…

(válasz valakinek)

 

Nekem ne mondják meg, miről írjak

verseket, nekem ne mondják mitől

lettek mások „nagyok”! Versfaragó

ki az elitnek táncol, nem leszek.      

Ha már nem jön ihlet, mely üzenet

Istentől, én inkább elhallgatok.

                                                        

Kinek bántja fülét, hogy hazámról

dalolok, bátran fordítson hátat

a hazának, s nekem! Míg Istennel

osztozom lelkemen, nem tompulhat

bennem a vágy, hogy magyar hazámért

a végsőkig folytassam énekem.

 

Fizetett író

(még egy válasz)

                                                        

Mottó:

(Degeszre vert zsebe

ismét tovább hízott,

míg az embereknek

semmit sem tanított.)

 

              ***

A fizetett író

falsból ír verseket,

annak lelke mélyén

szörnyű káosz lehet.

 

Vértintával írja

a sátán igazát,

nem hallja meg soha

Isten sugallatát.

 

A pénzért cserébe

semmi mást nem tehet,

embertömegeket

vakvágányra vezet.

 

Pénzzel formált eszme

sátáni kacajjal,

a meglévő kínokat

tetézi a bajjal.

 

        ***                                           

Én nem tudok így írni

tőlem ne várjátok,

vérzik az én szívem

mikor ilyet látok.

                                                        

Nekem van egy forrás

melyből meríthetek,

azt többre értékelem…

nem kell a pénzetek!

 

VÁLSÁGFÜGGÖNY

(2008)

                                                   

Milyen jó a vezérkarnak

darvadoznak mint a varjak,

„VÁLSÁGFÜGGÖNY” mögé bújva

(f)osztogatni tudnak újra.

 

 Nekik:   Lesz majd megint új ruhájuk,

              új autójuk, jó nagy házuk,

              nyaralójuk, meg hajójuk…

              akkor is lesz ha megóvjuk!

 

Nekünk: Elveszik a házainkat,

              rég lemustrált autóinkat,

              de marad még reménységünk –

              hisz’ szomszédunk az ellenségünk!

 

Epilógus:Gyarmat lett a mi országunk,

              nem tűrnek már minket nálunk,

              jobbról-balról befektetnek,

              mézesmadzag csak ez nektek!

 

              Behálózva kegyeinket 

              úgy „veszik meg” földjeinket

              ahogy leggyorsabban térül:

              Ellenszolgáltatás nélkül.

 

              Új hazára leltek nálunk,

              ezért kell a mi országunk.

              Megszerkesztett válság érve,

              csak a magyar szenved érte!

 

A hazaárulókról

 

Kígyókat melenget keblén ez az ország,

parazitavérrel tágítják sebét

és mi rájuk bíztuk gyermekeink sorsát –

csak el ne kárhozzon az ifjú nemzedék!

 

Elárult nemzetünk kifosztott földjei

népakarathoz nem adnak táptalajt,

hány álarcot kell még magunkra ölteni

amíg egy szebb jövő új virága hajt?!

 

Mentelmi jogokkal elpalástolt bűnök

meddig takarják még hazánk kék egét,

nőjenek alattunk ennél nagyobb űrök,

s higgyük gazdagnak a templom egerét?!

                                              

Ilyen színjátéktól Dante is forogna

akárhogy terheli mellkasát a föld,

pokol királyának a nyála csorogna

várva: e „tehetség” benne testet ölt.

 

Hazaárulókkal van tele e nemzet,

maga felé hajlik minden „szent” keze,         

kit a hatalomvágy ördöge megsebzett

nincs annak se földi, se égi érdeme.

 

Érdem nélkül viszont kár a Földön élni

az alvilág táncát kár járni tovább,

ördöglant húrjain kár tovább zenélni,

szélesebbre tárva pokolkapuját!       

 

Akit a magyarok Istene megáldott

az a fényt szereti nem a zord ködöt,

ne fessetek annak rózsaszínű álmot,

újabb mézesmadzag az a sok között!          

 

Aki magyar vérrel látott napvilágot

tudja, hogy ez a föld neki mit jelent,

ne osszatok annak boszorkányvirágot!

Benne ez a sok szenny csak viszályt teremt.

 

Népámításoknak csalfa mámorában

mákony illatú a boszorkányvirág,

jött-ment idegengént a saját hazánkban

kolduskenyéren nem élhetünk tovább!

 

Pilátus-köntösben félrevert harangok

harsogják a sátán csábító szavát,

soha nem hallattak förtelmesebb hangot

ezek a megkopott pokolharsonák.

 

Hataloméhségtől lázas csapodárok

palást alá rejtve a „Hun Koronát”

újabb zsarnoktörvényt hoznak csak reátok.

Magyar testvéreim ne tűrjetek tovább!

 

A Holokausztról

                                             

Mészárosok bűnén nincs is mit tagadni,

de miért szenved attól megint csak a magyar,

a múlt igazságát nem kell elhallgatni,

hogy ne sújtson senkit ok nélkül a vihar!

 

Mások bűneiért vezekel a népünk

nemzeti lobogónk bemocskolt szatén,

bűnük árnyékában kárhozottan élünk,

mint zsoldos seregből száműzött szaracén.

 

Új világrend ördöge, szórja felénk nyilát

mely cikázva száguld bús nemzetünk fölött,

fejünkre olvasva azt a koholt hibát,

amelynél szolgája hitványan őrködött.

 

Még jó, hogy van nemzet kit lehet sanyargatni

mert anélkül a hitvány álla kopna fel,

de minékünk nincs mit, s nincs miért tagadni,

minden hamis vádló érje be ennyivel!

                                                                  

Művészetfélők

 

Mi is a művészet?

A művészet: érték,

valóság alapú

társadalmi mérték.

 

Csakis az veti meg

ki féli az igazat,

s rejtőzik előle

mint erdőben a vadak.                    

 

Ki nem tiszteli Istent,

de fél haragjától,

várja a holnapot,

de retteg a mától.

 

Álművész kezekkel

álművet termeltet,

Ő az ki a Földön

gyűlöletet keltett.

 

Ilyen a „BÉKE”

 

Ködben rejlik az igazság,

S közben féreg rágja.

Ugyan mi ez, ha nem GAZ-ság

Gyilkos vértusája?!

 

Ezerszer is azt kérdezem:

Hát ilyen a BÉKE?

Mért csak szürke fátylat látunk,

Ha felnézünk az égre?

 

Vihar tombol népünk felett,

Perzselő a lángja.

Istenadta bőség helyett

Koldusbotok tánca.

 

Módszeresen leépített

Néphadseregünknek,

Se nyoma, se híre-hamva                                                        

Nem véd meg bennünket.

 

Török, osztrák, szovjet, NATO

Meg a zsidó strázsa,

Ezek mind csak regulato’

A mi szép hazánkba’.

 

Mindegyik csak azt mondja meg,

Hogy mi hogyan éljünk,

Mikor, melyik segget nyalva

Lehet békességünk.

 

Mi nem kértük ezt a „békét”

Legyen a tiétek!

Szomorítson benneteket

A romlott csalétek!

 

Amikor a gyomrotokat

Jól elrontottátok,

Lesújt majd az IZ-TEN kardja,

Ismételten rátok!

 

***

 

VÁLASZTÁSOK TÜKRE

 

Ne várj a csodára néma ajkú népem

a bűnösöknek jó csak a halogatás,

az örök hallgatás Földöntúli érdem

nem magyarhoz méltó a bűnlatolgatás!

 

***

Országvonat

                                                        

Zsúfolt pályaudvar

rendeződni látszik,

de ez csak délibáb –

a szemünkkel játszik.

 

Jobbról is, balról is

jönnek a vagonok,

egyre többen vannak

a potyautasok.

 

Elindult a vonat,

defektes a kerék,

bár acélból tervezték –

azt még Stephensonék.

 

Meglehet azóta

fáradt az acél is,

sajnos távolodik

a kitűzött cél is.

 

Egy jobb világ felé

vezetnek a sínek,

túl egyenes nekünk –

szeretjük az ívet.

 

Kerestünk is inkább

kanyargósabb szakaszt,                                    

s ez a nép szeméből

könnyárakat fakaszt.

 

               ***                                    

Epilógus:

Vakvágányra futott

eltévedt a vonat,

mehetne előre

és most mégis tolat.

 

Ígéretek földje

 

Eltorzult valóság,

vagy vérszomjas álom?

Elborult, vad elmék

sokaságát látom.

 

Pártoskodók arcán

sejtelmes baljóslat,

intézkedéseik

nem nekik sajgósak.

 

Egy dallamot fújnak

csak más-más hangszeren –

és ez a muzsika

fals hangokat terem.

 

Ígéretek földje

lett a mi országunk –

hazugságmocsárba

jókat dagonyázunk.

 

Pártos balszerencsénk

a sorsunk pecsétje –

ezt a csúf „bélyegzőt”

töröljük le végre!

 

Lejárt az ideje

mint hervadó virágnak,

rontja az összképét

az egész világnak.

 

Az már csak vak remény,

hogy segítnek rajtunk. –

Lépjünk ki a sárból,

s a cél felé tartsunk!

 

Felfeslett az eszme,

messze még a cél is –

de ha összefogunk

elérhetjük mégis!

 

Felhatalmazások

ideje lecsengett –

cselekedjen most már,

s építsen a nemzet!

 

Parlamenti körkép

 

Sebzetten születnek

körmönfont törvények,

sajnos úgy működnek

mint folyami örvények –

 

Van kit partra sodor,

mást a mélybe taszít,

néhol csak nevettet –

máshol vitákat szít.

 

Interpellációk

röpködnek a légbe,

ekkora szennyhez már

szmogriadó kéne!

 

A valós bűnfészek

rég nem az „alvilág”,

az csak melléktermék

mit rossz törvény csinált.

 

Az igazi bűnök

a fejtől fakadnak,

honnan a bűz ered –

„úgy mint a halaknak”!

 

Mulasztásos bűnök

hegymagassá nőttek,

ráépített várak

sorra romba dőltek.

 

           ***

Sápkóros ég alatt

boszorkányos átok! –

Ezzel nem váltjuk meg

most sem a világot!

 

Zűrzavar?!

(2006. október 23.)

 

Fizetett zűrzavart

fájdalmas szemlélni,

nincs már rendőrségünk

mely a rendet védi.

 

Zsoldos seregünk van…

kik őrzik a hatalmat,

mint befagyott vetést

bárgyú, balga varjak.

 

ÁVÓ-s emlékeket

idéztetnek vélünk,

nem a rendbontástól…

már tőlük kell félnünk.

 

Mi fizetjük őket,

s bennünket üldöznek,

duplán ontott „vérben”

duplán megfürödnek.

 

Mondjátok zsoldosok:

ti majd miből éltek

ha azt gyalázzátok,

ki kenyeret ad néktek?!

 

A tüntetőkhöz

 

Nehéz időszakok

várnak a magyarra,

nincs szükség e földön

tomboló viharra,

napfényes szélcsenddel

sokkal többre mennénk,

ne a rendbontással

„fényezzük” az elménk!

 

Választások előtt

 

Még csendesen morajlik a tenger,

még nem nyúlnak az égbe fehér habjai,

reménytelve nézi a sok ember –

talán szelídülnek őrült hullámai!

 

Most a mély háborog titkon, lopva,

talán mosoly születne ráncai mögött,

nem szőnek igét még a habokba -

még síri csend honol a vízfelszín fölött.

 

Csordába terelve…

 

Felhős égbolt alatt

andalogva, szépen,

csordába terelve

ballagnak a réten.

Hátulról a farkas

oldalt meg a kutyák…

hej!!! Ezek a birkák

bizony nagyon buták.

 

Füves legelőnek

nyoma sincs már régen,

már a kelő nap is

könnyezik az égen,

tiszta folyóvízről

álmodni sem mernek,

áldás minden harmat

amire rálelnek.

 

Már a juhász sem a

csillagszemű fajta,

aki a jószágot

legelőre hajtja.

Keselyű szemekkel

figyeli a nyájat,

kezében a pallos,

szívében utálat.

 

Amikor nem hallgat

a nyáj a szavára

belekongat egyet

pokolharangjába.

Feszülnek az inak,

botlanak a lábak

üres tekintetek

üzennek a mának.

                                              

Nyoma sincs a réten

a szabadságvágynak,

ezek a juhok már

előre sem látnak,

nem várnak holnapot

valamitől félnek,

nagyon régóta már

elnézést sem kérnek.

 

Éhes tekintettel

baktatnak előre,

vajon mikor érnek

füves legelőre?

A juhász meg bújva,

kacagva integet,

 – emberi mivoltok –

ég veled…, ég veled!

 

Ármányok tükre

 

Szelídíti a hatalom vágya,

szemében addig mosoly tüze ég,

s ha megkapja miért hajtja a láza

kiöli belőlünk végleg a reményt.     

 

Mi régóta itt fekszik romokba

őrzi még nekünk a förgeteg,

fejünket dugja mélyen homokba,

s közben kegyeinkért őgyeleg.

 

Népek fohásza nem száll fülébe,

nem hallja meg az Istenek szavát,

mit megígér ott megy feledésbe,

ahol a szó hagyja el garatát.

 

Újabb zsarnok

(2009).

 

Újabb zsarnok kerül trónra?

Mit vétett a nemzetünk?

Rossz hírek terjednek róla

s ettől már most szenvedünk.

 

Hazug hangon, szemlesütve

ő is csak halandzsázgat,

így hazudta a szemünkbe…

„Szeretem a hazámat.”

 

Népimádó, jó hazafi

most hirtelen mitől lett?

Lehet igaz ember aki

oly sok embert tönkre tett?!

 

Egyik eb a másik kutya…

meddig tűrjük emberek?!

Hogy egy tucat „bábfigura”

szétzúzza e nemzetet.

 

A földjeinket eladták

elárulták a hazát,

a mi vérünkből fakasztják

saját maguk igazát.

 

Vajon hogy tehetünk rendet

megtépázott hazánkban?

Csak ha fegyvert fog a nemzet,

úgy lesz rend az országban?!         

 

Balga nemzet

                                                        

Furcsa színpad ez az ország…

itt bárki bármit megtehet,

csak magyar él jogát fosztva

és megbűnhődik más helyett.

 

Itt mindenki lophat, csalhat

és foszthatja e nemzetet,

de fejét veszik a magyarnak…

ha száz forintot félre tett.

 

Az sem érdekünket védi

ki ügyünket „képviseli”,

balga nemzet - ki a zsoldost

…maga ellen fizeti.

                                                        

      ***

Honatyák?!!!

 

Meddig tűrjön még a népünk

diktátoros hazugságot?!

Meddig sújtson még bennünket

nyereségvágyból szőtt átok?!

 

Meddig lehet büntetlenül

ország-vagyont pocsékolni?!

Vajon mikor fog e nemzet

jogaiért fegyvert fogni?!

                                                                      

Nemzetellenes bűnötök

hegymagas sziklává dermedt…

nem tettetek jót a népnek

csak ástatok sötét vermet.

 

A hatalomféltésetek

fekélyes sebeket hagyott,

távozzatok önkéntesen…

a nép egérutat adott!

                                                        

2009.

 

Megmérettetett

 

Sajnos elvetettük

balsorsunk virágát,

mára már a nemzet

viseli a kárát.

 

Eddig azt hirdették:

 „Csak egy ciklus kevés,

hogy a művelt földből

kikeljen a vetés”.

 

Eltelt nyolc esztendőt

egy csokorba szedtük,

balgaságunk árán

drágán megfizettük.

 

Köpönyegforgatók

beszedték a sápot,

itt hagynak cserébe

megkasztrált országot.

 

Tengernyi ígéret

mézes szavak mögött,

apró víztócsából

mocsarat ötvözött.

 

Kampánycsend után

 

Már háborog a tenger, egekbe

emeli fehér habtaraját, most

ördöghullámait pásztázza az

ember, s lelkében vívja a csatát.

 

Ármányok szállanak’ felénk, méztől

ragadós édes madzagok, mint pók

a hálóját, úgy fonják, tekerik

körénk e szennytől bűzlő maszlagot.

 

Mágikus színjáték zajlik ott bent

a bársonyos színfalak mögött, a

hazánkra csak ígéretfa ága

hajlik, mely sohasem gyümölcsözött.

 

Ajánlás

(választásokhoz)

 

Az aki elbukik

bukjon emelt fővel,

ne fösvény szavakkal,

s homlokokba ráncolt

gyűlöletredővel!

 

A mocskolódásnak

véget kéne vetni,

az empátiához

megtisztulni kell, nem

szennyest teregetni!

 

Késő bánat

(Ismét Gyurcsány vetett magot)

                                              

„Jól csengő dallamok” láttak napvilágot,

szavak erényére senki nem vigyázott,

szószátyár mocskokat diccsé’ kovácsolva

feszített mellkassal álltak a porondra,

több sebből is vérzett ez az álbűnbánat

fals löketet adott az ország image-nak.

 

Bűnbánást színlelve mindent megígértek

boszorkányvirágot osztottak a népnek,

varázsillatoktól hajbókolt a nemzet

de a hamis mámor bűzmocsarat nemzett.

Hiába lobbantunk felszárító lángot

már a mélybe húzta az egész országot!

 

Ígéretgyümölcsbe tört a fogunk százszor

sajnos ígérettel van tele a jászol.

Késő bánat most már rázni a kolompot

megint eljáratták velünk a bolondot.

Álszent bűnbánatok földbe rothadt magja…

mágus legyen talpán aki csíráztatja.

                                                                                              

2009. április 14.

 

„El lehet menni ebből a k.rv. országból”

 

Trágárnál trágárabb

szó ömlik a szádból,

mint mikor a ciánt

szedték a Tiszából.

 

Ezek a szavak is

épp oly mérgezőek,

akár a cián-ügy ­-

bűnből eredőek.

 

Nem fontos tenéked

a nemzeti érdek,

erényed nagyságát

más mércével méred.

 

Magyar érzelemnek

nyoma sincs tebenned,

mocskos terveidben

akadály e nemzet.

 

Aljas hátsó szándék

mi téged vezérel,

de ebben a harcban

reméljük elvérzel!

 

Te lennél az, akit

nem sok ember gyászol,

neked kell elmenni

ebből az országból!

 

Ismét nyolc esztendő        

 

Ismét nyolc esztendő

más forgatókönyvvel,

(most) jobb szemből hullatva

nem kevesebb könnyel.

 

Ígéret…, ígéret….

szemfényvesztő mágia,

mindenkinek fekszik

csak a magyar bánja.

 

Zűrzavaros képek

festtetnek elétek,

nyájasak, mézesek,

szépek a beszédek.

 

„Megvédjük a földet!”

Hangzott az ígéret,

de az ígérgetők

hamar feledének.

 

Kóros betegség tört

a magyar parlamentre,

a nagyobb többségnek

begörcsölt a teste.

 

Ki a nemzet felé

addig igent mondott,

annak a feje most

csak üresen kongott.

 

Így történt az eset,

hogy a magyar földet

bárki megveheti

aki erre csörtet.

 

Alkotmány ellenes

törvények ködében,

keselyűk köröznek

a zavaros égen.

 

Drága Jó Istenem!

Hallgasd meg imámat!

Ébreszd fel a néped,

S mentsd meg a hazámat!

 

Mire jó a viszály…

 

Mire jó a viszály,

egymás mocskolása?

Ezzel egy nemzetet

tiportok a sárba.

 

Ragadós iszapból

nehéz lesz kijutni,

gyermekeitekre

lesz ebből kalucsni.

 

Saját babérotok

bár learathatjátok,

Káinos bűnötök

nem takarhatjátok.

 

Ha nincs összefogás

tépett nemzedékre,

mindhiába folyt el

ősapáink vére.

 

Jól gondoljátok meg,

hogy mit cselekedtek,

egységerő kell most,

nem önkényes tettek!

 

Láthatjátok e kín

felsajdul az égig,

nemzetünk bérét most

fösvény kezek mérik.

 

Pedig e nemzet volt

bölcsője a karnak,

amely most jobbról is,

balról is sanyargat.

 

Szított viszályotok

vad, álszent csatátok,

ami tiinéktek nem -

csak a népnek ártott.

 

Térjetek most észre,

míg észhez térhettek,

acsarkodástokat’

kövessék szép tettek!

 

Meddig?!

                                                        

Hány bőrt akartok még lenyúzni a népről,

hányszor gyaláztok még hullócsillagot?!

Meddig süllyedünk még a víz felszínéről,

elzárva magunktól a tündöklő napot?!

 

Hány vihar sújtson még erre az országra

hogy szélcsend uralkodjon a Kárpátok fölött?!

Vajon mit ér nekünk emberöltők álma,

ha nem láthatunk abból, csupán kárörömöt?!

 

***

 

A MÓDSZERVÁLTÓK NAPLÓJÁBA

 

Amikor az eszmélésnek már a szelét sejtik,

a jól bevált békjóikat más módszerbe rejtik.

Ne higgyetek se mosolynak, sem a szép beszédnek

higgyetek a szíveteknek és a józanésznek!

 

***

 

Katarzis

(2009.)

 

Tabula Rasa lesz

vagy katarzis közeleg,

viharok tombolnak

népünk sorsa felett.

 

Elfecsérelt idők

ördög rakta kínján

romboló eszmékkel

sosem bántunk csínján.

 

E pokol tüzéhez

akik közel ülnek

javaikat gyűjtve,

lassan menekülnek.

 

Morzsát is felszedik,

az erszényük katlan…

pusztító vérszomjuk

kiapadhatatlan.

 

Jaj! az országunknak,

lángokban a BÉKE!

Enyhítsük kínjait!

Imádkozzunk érte!

 

Múlt ködébe

 

Megfáradt léptein

mások útját járja,

önbecsülés fénye

múlt ködébe vájva.

                                                        

Ez lett a hazából

amely utat vágott,

ki a vaskapuról

letépte a láncot.

 

Pedig csak jó szándék

vezérelt egy eszmét,

mely lemosta végül

századok keresztjét.

 

Ledőlt határokon

kovácsolt egységet,

semmit nem várt érte –

csakis emberséget.

 

Számkivetett sorsát

nevetve szemlélik.

Nemzet pusztulását

titokban remélik?

 

           ***

Az egyértelmű választ

ördöglakat zárja,

eltompult értelem

szürke bőbugyrába.

 

2010. március 15.

 

Március tizenöt

nemzeti nagyünnep,

kokárdával mellén

békés tömeg tüntet.

 

Immáron nyoma sincs

sehol rendbontásnak,

ha nincsen zsoldosa

műacsarkodásnak.

 

A mi nemzetünknek

nincs mit takargatni,

soha nem akartunk

semmit elhallgatni.

 

Tiszta szívvel tettük

mindig amit tettünk,

mégis villámokat

szórtatok felettünk.

 

Most szembe kerültetek

a legbékésebb tettel,

vajon mihez kezdtek

ennyi szeretettel?

 

Látjátok, e nemzet

a békét akarja,

nem sújtott reátok

kínnal edzett karja!

 

A mi tiszta szívünk

szeretet áraszt,

ezért nem érthetjük

a „goromba választ”!

 

A ti szívetekben

nincs hely mást szeretni,

ezért maradunk mi –

s ti fogtok elveszni!

 

Migránsballada

 

Elindultak messzi földre

jó szerencsét próbálni,

de soha sem szerettek ők

se vetni , se kapálni.

 

Nem is azért jönnek ide,

hogy műveljék a földet,

tudják, hogy itt van egy ország,

ami eltartja őket.

 

Ingyen élni sokkal könnyebb,

mint a földet turkálni,

sokkal könnyebb acsarkodni,

s mások javát rongálni.

 

Aljas, gonosz hátsó szándék

tereli e népeket,

profi módon palástolja

előlünk a lényeget.

 

Valamire készülődnek,

valamire játszanak,

lőpor szagot hordoz a szél

az aranyló Nap alatt.

 

Túl nagy lett a keveredés,

túl nagy itt a zűr-zavar,

átvirít a palást alól,

az ármányos csűr-csavar.

 

Soviniszta hitvány érdek,

szemitizmus pártolás,

aranykorát éli nálunk

a sátáni pártfogás.

 

Csakhogy nem mindenki birka

és nem minden ember vak,

s csak a farkcsóváló kutya,

csak az ami nem harap.

 

Túlfeszítettétek a húrt

és félő, hogy elszakad,

s majd a húrnak hurkos vége

a nyakatokba akad.

 

Szépek lesztek egymás mellett,

fellógatva, szótlanul,

ajkatokon kazárbilincs,

nyakatokon meg a „húr”.

 

Én meg mint egy jó balladás

tovább költöm dalomat,

de nem bent a négy fal között,

kint a bitófa alatt.

 

Hazám nem eladó

 

Mint a rónák kútja, hallgatagon gémel’,

Éltető vizet húz a gulya elébe,

Léhán és csendesen a távolba kémlel,

S fénylő sugarat sző a nemzet szemébe.

 

Mintha szó a szónak és a tett a tettnek

Már nem állná útját végestelen-végig,

Mégis e szép hazánk, mint meglőtt eretnek,

Karjaink közt némán, ezer sebből vérzik.

 

Prédikálhat száz pap: „Elhagyott az Isten!”

Sírhatja a koldus, harsoghatja gazdag.

Haldokló igazság, ereje már nincsen,

Helyébe félelem, tetejére maszlag.

 

Rabszolgasorsra vert, koldusbottal járó,

Alamizsnán élő áruló nem leszek,

Parazita-féreg, javainkra vágyó

Vagy hajlik előttem, vagy pokolra mehet!

 

Hazám nem eladó, nem egy ócska holmi,

Mely gazdát cserélget kényére-kedvére,

Férgeknek nem fogok soha hajbókolni,

Ha kell hát egyedül kelek védelmére.

 

Énnekem ez a hon adta az életem

Bármikor boldogan érte áldozom azt,

S ha utamba kerül szeretett földemen,

Utolsó véremig küzdve „irtom a gazt”!

 

***

 

ÍGY ÜZENEK

 

Újra van Istenünk, újra lesz erőnk

újra lesz kék egünk, gazdag legelőnk

Hazánk néma csendje égbe kiabál

elfojtott szavait hallatja e táj.

 

***

Még él…

 

Még „él” a nép…

Reménnyel teli szívében

egy szebb világ képe dobog.

Bízva-bízik minduntalan,

míg utolsó csepp vére csorog.                     

Nem látja, hogy elveszik mindenét,

rabszolga módra húzza az igát,

hogy minden amit ezekkel elért,

csupán csak csalfa délibáb.

 

Még él a nép…

Bár lélekharangja néma,

elfojtott szavaktól rideg.

Mint télidőknek zord hava,

dermesztő, fakó és hideg.

Lelkének fénye halovány  parázs,

fáradtan pislog tápláló tüze,

de kelhet benne újra ősi láz,

s akkor felfeslik szabadságrügye’.

 

Még él a nép…

S ezt jegyezzétek meg hitvány „urak”

bármily erős is, addig gát a gát,

amíg az ár nem tör rajta utat!

 

Új világ

 

Nagy változást látok közeledni én,

emberekhez méltó, sokkal szebb jövőt,

fényárban tündöklő, éltető remény,

mely a gondolatból valóságot ölt.

 

Zűrzavart is látok, szörnyű kínokat,

áldozatra  éhes véres menetet,

a jövő azután sokkal boldogabb,

azt nem táplálja más… csak a szeretet.

 

Mit értéknek hittünk a semmibe vész’

sokan sirathatják kalózkincsüket,

őket is legyőzi majd a józan ész…

elfelejtik hamar sátánhitüket.

 

Egység lesz e Földön, mindent átható,

lelkünknek mélyébe szövi fonalát,

mit a sötétség fed így lesz látható,

elénk tárul végre egy igaz, ÚJ VILÁG.

 

Égi fénynaszádon

 

Égi fénynaszádon

jön felénk a hajnal,

virágillatot szór

szellőfuvallattal.

 

Hol a napkoszorú

érinti a rétet,

sólyomszárnyra kelve

egy új világ ébred.

 

Szeretet ösvényen

helyes úton járunk,

ha van kitartásunk

haza is találunk.

 

Holdfényes alkonyon

nézzünk fel az égre,

most jegyet válthatunk

a Göncölszekérre.

 

A szeretet fényében

 

Éljünk úgy e földtekén, hogy senkinek

ne fájjon, a szeretet fényében

új erőt és egységet alkotva

járjuk az utunkat tovább, hogy a

béklyónkat ledobva, hitünk és a

legszebb álmunk valósággá váljon!

 

A „Végjáték” szeléből

 

Fel-fellobban bennem a nemzetféltés lángja,

Bőszült haragomból pusztító tűz éled,

Hazaárulóknak hitvány garmadája,

Szénné ég dühömtől, vagy még most szétszéled!

 

Mammonajnározó szánalmas piócák

Amíg tehetitek, hát meneküljetek,

Mert elfogynak a napok, elfogynak az órák

És elfogy a „törvény” ami ment titeket!

 

Az időtök lejárt, nincs már hatalmatok,

Nincs már sem felettem, sem nemzetem felett,

Ébred már a magyar, akit altattatok,

Ez hozza el rátok a szörnyű végzetet!

 

Félelem szelétől bűzlik a hangotok,

Ármányos csűr-csavar minden, amit tesztek,

Akkor is elbuktok, ha már csak hallgatok,

Nincs már szükség arra, hogy én ártsak nektek!

 

Felebarátimhoz’

 

Úgy kerültök, mint a leprást,

Mint pillangó a jéghegyet,

Pedig nem az én fejemben

Vannak téves nézetek.

 

Mert nem tűröm, hogy rabszolgaként

Koldusbotra verjenek,

Hogy megalkuvó álszent papok

Szabják meg a béremet?

 

A megalkuvás nem emberhez,

S végképp nem magyarhoz méltó járom!

Nem kell mindent elfogadni

És főleg nem minden áron!

 

Míg rombolják a tudatunkat,

S gyalázzák az Istenemet,

Alamizsnás békemorzsát

Én elébem ne hintsenek!

 

Jézus nem a bűneinkért,

Az igazságért szenvedett,

Azért adta vérét értünk,

Hogy tisztán lássunk emberek!

 

Ti meg csendben görbe háttal

Megalkuvón ítélkeztek,

De elbújni úgysem tudtok,

Fájni fog ez egyszer nektek!

 

Késő lesz majd akkor minden

Talmi szentség, álbűnbánat,

Hamis papok seggnyalása

Nem menti meg a hazánkat.

 

Egységbe forrt magyar szívek

Honszerelmes férfitettel

És az anyák ölelése

Bírhat el a gyűlölettel!

 

Üzenet

 

Bitang „lelkű” népek, eltorzult vad fajok,

Sátán köpenyében rejtőző alakok,                                                                     

Elért benneteket „utolsó időkre”

Pokoli táncotok végső keringője!

 

Táptalajt adtatok mindenféle rossznak,

Szenvedésnek, kínnak, s az ártó gonosznak.

Tápláltátok a bűnt, mint pásztor a lángot

És most e vad ármány visszaszállt reátok.

 

Mint húsevő féreg, úgy rág benneteket

Pokoltűzben edzett hitvány félelmetek.

Mint bércek köveit a zúgolódó patak,

Felőröl titeket ez a vad forgatag!

 

Bújhattok föld alá, vagy magasra az égbe,                                                 

Állhattok sötétbe, vagy tündöklő fénybe,

A sötétség vagytok, s az lett végzetetek,

Önmagatok elől nincs hová mennetek!

 

Én a FÉNY TÁLTOSA gyújtottam egy lángot,

Amely e végzetet elhozta reátok,

Elmúlt minden harag a szívemből végleg,

Csak szánalmat érzek, mikor rátok nézek!

 

Féltettem hazámat, fájó szívvel óvtam,

Viharjaitokban köztetek tomboltam,

Eljártam veletek az ördögi táncot,

Azért amit tesztek haragudtam rátok.

 

Most már nem haragszom, hazámat sem féltem,

Hiszen magatokat vágtátok jól képen,

Nagybetűkkel van az arcotokra írva,

Saját félelmetek visz titeket sírba!

 

Egy szál gyertya fénye rést üt a sötéten,

Pontosan úgy történt ahogyan reméltem,

Van egy ősi törvény, mely soha nem múlik,

Ahol a fény ragyog, a sötét csak vajúdik!

 

Fényes honszerelmem most is égbe kiált,

De a bőszült harag nem tart vele tovább.

Ütött számotokra az utolsó óra,

Elkísér titeket végső mementóra!                     

 

***

Idézet a jövőből

 

Mintha új vizek mosnák partjait

létünk tengerének, mintha új nap

ragyogna nemzetünk fölött, mintha

szebben szólna dallama a szélnek,

a  zord égbolt is kékebb, s a szelíd

felhők mögött lágyabban mennydörög.

 

Mintha zöldebb lenne fűszála a

puszta rétnek, eső verte porban

bimbózna száz virág, nem átkozzuk

havát, s hidegét a télnek, újra

a szívünkbe fogadva Istenünk –

megnyílt előttünk egy sokkal szebb világ.

 

***

„Bábszínház”

 

Most nem írok tovább,

lezárom ezt az utamat…

Nem tudnék mit írni,

csak ismételném magamat.

 

Ez egy ilyen színpad,

nincs új darab a nap alatt…

A báb változik csak,

a bábozó ugyanaz marad.