Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

                      Wass Albert     Bajorerdő, 1948.

 

Ősmagyar himnusz

Országok országa, törvénytudás népe

Napkelet s Napnyugat közt a világnak fénye,

Nagy a te nemzeted, nagy a te végzeted

Oly messze magasztos, hogy fel sem érheted.

 

Mint a magas mennység, szíved mérhetetlen,

Életed gyökere szent és sérthetetlen,

Hegyek árnyas erdők, hős föld büszke népe,

Ez a te végzeted ősi öröksége.

 

Erős gazdag vár vagy, de az örök törvényt,

Amit Isten rád rótt, vállalnod kell önként,

Hogy beteljesüljön győzelmes végzeted:

Az Isten-oltár te vagy, emeld fel a fejed!

                                                 Ismeretlen szerző

 

Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán

A fölriasztott utolsó bölény,

Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván

Búd vadonának reszkető ölén.

És én, mint véred lüktető zenéje,

Ahogy most lázas ajkadon liheg,

A hang vagyok, mely belesír az éjbe

És sorsod gyászát így zendíti meg:

 

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,

S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...

Mivé tettétek az én szép hazámat?

Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,

Rút becstelenség magad és neved, -

Én mit tegyek már? - romjaidra hullva

Lehajtom én is árva fejemet.

 

Laokoon kínja, Trója pusztulása

Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;

A sírgödör hát végkép meg van ásva,

A föld, mely ápolt, most már eltakar;

Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,

De kínja vád s a csillagokra száll,

Ha végzetem lett magyarrá születnem:

Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának

És sírt, vesztére, önszántábul ás,

Hol száműzötté lett a honfibánat

És zsarnok gőggé a honárulás,

Hol a szabadság őrjöngésbe rothad

S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,

Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -

Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

 

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,

Az éjszakába rémes hang üvölt,

Lehullt az égből a magyar jövendő,

Milljó görönggyé omlik szét a föld;

De bánatomnak dacra-lázadása

- Mint őrület, mely bennem kavarog -

Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:

Még nem haltam meg, - élni akarok!

 

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,

Ahány magyar rög innen elszakad;

A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom,

Kikaparom a földbül a holtakat:

Meredjen égnek körül a határon

Tiltó karjuknak végtelen sora,

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

 

Soha, soha egy kis göröngyöt innen

Se vér, se alku, se pokol, se ég -

Akárhogy dúl most szent vetéseinkben

Idegen fajta, hitvány söpredék!

E száz maszlagtól részegült világon

Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:

Magyar vagyok, a fajomat imádom,

És nem leszek más, - inkább meghalok!

 

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,

Csak magyar földön és csak magyarul;

Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,

Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;

De ezt a lelket itthagyom örökbe

S ez ott vijjog majd Kárpát havasán

És belesírom minden ősi rögbe:

El innen rablók, - ez az én hazám!

 

És leszek szégyen és leszek gyalázat

És ott égek majd minden homlokon,

S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat

A jó Istentől visszazokogom;

És megfúvom majd hitem harsonáit,

Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:

Bölcsővé lesz még minden ravatal, -

Havas Kárpáttól kéklő Adriáig

Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

                               Sajó Sándor  1919

 

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,

Magasba vágyva tengni egyre lent,

Mosolyogva, mint a méla õszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami

Sok százados bú, amelyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefényű fátylat szövögetnek…

 

És bút és gyászt és sejtést egybeszõve

Ráterítik a titkos jövendõre…

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodozva róla: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait….

- Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

 

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hõsnek.

De döntő harcra nem elég erõsnek:

Úgy teremtõdni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés…

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául

Ránk néz merõen, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag…

Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

 

-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Vagy bánatunknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -

Háborgó vérrel kesergõn vigadni,

Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,

Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,

Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkásszabadság édes gyönyörében.-

 

Hogy miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!….

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

S amikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat…

-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

 

De túl minden bún, minden szenvedésen

Önérzetünket nem feledve mégsem.

Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség,

Magyarnak lenni:büszke gyönyörûség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

Féltõn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön – örökre!…

                                           Sajó Sándor

A felföld

Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,

De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.

Fúvom hát én is büszke énekem:

Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!

 

Kárpátoknak bérce, völgye,

Fenyveserdő, rengeteg...

Dicső költő! tán csodálod,

Ám azért csak mit neked!

 

Az aranykalászszal ékes

Nagy alföldi rónaság,

Duna–Tisza sík vidéke

A te bölcsőd és hazád.

 

Nekem is van érző szivem,

Lantot én is pengetek,

Ócska érzés ócska húron:

Pörbe hogy' szállnék – veled?

 

De a tájhoz, hol születtem,

Én is váltig hû vagyok,

S áldom azt a csöndes völgyet,

Amely egykor ringatott…

 

Áldom azt a hegyvidéket

S szívem gyakran visszafáj;

Fönn, a bércen mennyi fönség,

Lenn, a völgyben mennyi báj!

 

Bércről, völgyből édes dalként

Zeng felém a drága múlt:

Szabadságot és szerelmet

Szívem-lelkem ott tanult.

 

Fönn, a bércek sziklaormán,

A szabadság ott terem!

Völgyek árnyas rejtekében

Az ábránd, a szerelem.

 

Viharos felhők robognak:

Isten szava mennydörög!

Kékellő ég derûjében

Madárdal a lomb mögött…

 

Nézd ott fönn a sziklavárat,

Nagy időknek romjait:

Az a vértől áztatott föld

Hont szeretni megtanit.

 

Míg tövében érdek, önzés

Egymást ûzve zajlanak:

Egy darab múlt áll előtted

Búsan, büszkén, hallgatag.

 

S nézd a völgyet: napfény festi

Tornyok csúcsát, víz szinét;

Erdőségtől koszorúzott

A kalászban dús vidék.

 

Kis falukból szellő hozza

A harangok lágy szavát;

– Lelkeden a méla érzés

Imádságba olvad át…

 

Szép vagy, édes hegyvidékem,

Legszebb vagy te énnekem!

Képed annyi változatban

Kél, száll érző lelkemen!

 

És bár itt, a rónaságon,

Éltem itt is jó napot:

Visszasírom azt a völgyet,

Amely egykor ringatott…

                      Sajó Sándor

 

Magyarnak Születtem

Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája

Édesanyám keble azzá ringatott;

Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,

S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.

Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,

Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:

Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig

Ezer változatját mind átérzem én.

 

Magyarnak születtem. Óh e kiváltságban

Arcomon az érzés büszkébbre pirul:

Nemzeti létünkben ami fénysugár van,

Mind lelkembe árad multak ormirul!

Fenséges küzdelmek szárnyaló csodái,

Dicsőséges hősök, véres viharok!

Rajtatok hevülni, titeket csodálni-

Van-e gyönyör ennél szentebb és nagyobb?

 

Magyarnak születtem. Keblembe hordom

Tünt századainknak fájó örökét:

Kedvembe' ha víg is, van valami zordon,

Mint sorsunkba' mindig valami sötét...

Tűnő reményeinket úgy siratjuk egyre,

Mint a megcsalt szív a hűtlen szeretőt,

S mintha jövendőnkön mindig gyász lebegne,

Melyet egy bús végzet titkos keze szőtt...

 

Magyarnak születtem. Szeretem e földet

Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;

Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet,-

Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!

Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat,-

Ezt a csodás érzést hogy is értené!

Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad,

Ha rút árulás tör idegen felé...

 

Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,

Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;

Idegen bolygóként jár a magyar égen

S fennen vigad, míg mi némán szenvedünk;

Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,

Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,

S féltett eszményinket gyáván meggyalázva

Él magyar kenyéren s ah! büntetlenül...

 

Magyarnak születtem. Áldom ezt a sorsot:

Dicsőség, szegénység égi végzetét;

De jött-mentnél jobban gyűlölöm a korcsot,

Aki megtagadja magyar nemzetét!

Honát pazarolva bolyong a világon,

Itthon léha gőg van szívén és szaván,-

Bús haragom üszkét a szemébe vágom:

Félre innen hitvány, ez az én hazám!

 

Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve

Virrasztom a nemzet jogos álmait,

Érte buzdolok föl búra vagy örömre,

Érte gyúl szívemben a kétség s a hit;

Érte száll fohászom az Ég trónusához:

Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt,

Hitvallása légyen: hűség a hazához

És szeresse bölcsen, férfitettel őt!

 

Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted

Számomra e sorsot népek Istene!

Honszerelmem lángját fölgyújtom előtted,

Ítéld meg: hiúság nem gyúl-e vele.

És ha van még árnyék ezen a szerelmen,

Óh világosítsd meg vágyó lelkemet:

Taníts meg, és Uram, milyennek kell lennem,

Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek!

                                              Sajó Sándor

 

Légy erős

Ha társtalanul bolygod a világot,

Lehetsz, kedvedre, büszke vagy szerény;

Nagyhangon nem kell piacra kiállnod,

Sem marakodnod harcok fövenyén.

 

Virágot szedve, álmot szövögetve

Jársz gyepes úton, lombos fák alatt:

Tied a magány tündérszép szigetje,

Ahol minden hang – szívedből fakad.

 

Irtózva szennytől, kitérhetsz előle

Kényesen s tisztán mint a hermelin,

S a jobb érzések híveül szegődve

Csügghetsz tenlelked szent eszményein...

 

Ha fészket raktál, harcra hív a gondja:

Hajrá ökölre: koncot, pénzt, babért! –

Száz küzdő érdek vásárján tolongva

Lelkeddel fizetsz minden falatért.

 

Dölyfös tömegben sorsod: bús alázat,

Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik;

Megfáradt lelked immár föl se lázad,

Ha porban, sárban meghengergetik.

 

Arcodba csapnak: mosolyogva tűröd,

Mert bús szegénység rabszolgája vagy;

Fészkedre gondolsz: erény lesz a bűnöd

S ha pénzt csörgetnek – eladod magad...

 

Vagy úgy téssz, mint én: zordon büszkeséggel

Megőrzöd embervoltod hímporát,

S bár lelked tüze meg nem értve ég el,

Mégy panasz nélkül, útadon tovább.

 

De légy erős, hogy elviseld a bút is.

Mely szíved mélyén vádlón fölsajog:

Hogy légy bár fényben mint a csillag, oly dús,

Úgy halsz meg, mint a legutolsó koldús,

Ki gyermekeire semmit sem hagyott.

                                                     Sajó Sándor

 

A veréb

Bús ősz borong a Kárpátok alatt,

Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;

Ködfátylas csendben hallgat a határ,

S te már úton vagy, jó gólyamadár.

 

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,

Hisz igazad van, – éhen itt ne halj;

Hisz igazad van: szomorú az ősz –

S ha új tavasz lesz – újra visszajősz.

 

Könnyű szárnyúak hasznos igaza:

Hol sok bogár van, ott van a haza;

Szomorú, felhős magyar ég alatt

Mit keresnétek, kényes madarak?

 

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,

Verébhad itt majd koldulgatva él;

Lent, messze délen most van kikelet,

S ti nem lehettek hitvány verebek...

 

Könnyű szárnyúak, jó – csak menjetek!

Én a verébről mondok éneket,

S dicsérem ezt a kicsi madarat:

Koldús, kopott, de hű és – itt marad!

 

Zord télen, majd ha éhség kergeti,

Jut kenyeremből morzsa is neki,

Szelíden hívom: jöszte közelébb

Osztályos társam, szürke kis veréb!

 

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:

Hűség e földhöz zordon télben is,

S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat

– Szenvedve, sírva, ha így van megírva,

Élünk-halunk a magyar ég alatt!

                                      Sajó Sándor

 

A Drégelyi várrom

Itt állok újra Drégely ormán

Hol egykor Szondi vére hullt;

Körűlem, bennem búsmogorván

Susog az emlék, sír a mult;

Az elhullt véren nincsen áldás,

Szívemben sincs, csak fájdalom, –

A mult mint néma szemrehányás

Borong az omló várfalon.

 

Ott lenn is emlékek borongnak:

A völgyön méla álmodás...

Zöldselymes réten az Ipolynak

Halvány ezüstje tétováz;

Messzebbrül, észak távolábul

Sötéten kéklő bús hegyek, –

Elöl a Szitnya orma bámul

S ködfátyolával integet.

 

Balról – csak széle látszik éppen –

Egy kicsi város néz felém:

Egy domb mögé bújt szégyenében,

De én pirúlok szégyenén!

Az a hely ott az Ipolyon túl

A szülőföldem énnekem, –

Haragvó lelkem könnyre csordul:

Óh mért hogy mégis idegen?

 

Országhatárul lenn a völgyben

Az Ipoly lomhán kanyarog;

Két partján fásult bús közönyben

Pipálnak lomha magyarok;

Ha égne bennük Szondi vére,

Nem jobban csak mint bennem ég –

Ejh, nem méltó már hős nevére

E romlott gyáva nemzedék!

 

Itt állok újra Drégely ormán,

De nem bírom már itt tovább…

Haragvó lelkem bús-mogorván

Repül az ismert tájon át –

El innen! – jobb ha völgybe térek,

Ott nincs a múltnak híre sem –

Ott majd, én tiprott, árva féreg,

Kisírom magam csendesen.

                   Sajó Sándor (1922)

 

 

Magyar fiú éneke

Amikor én születtem

E csonka ország gyermekének,

Már szomorú volt itt az élet;

Csak nőttem, növekedtem

A nyomorúság kenyerén

S ez nem tejben, csak könnyben ázott, -

Apám ki tudja hol csatázott,

Anyám meg egyre sírt, szegény…

Tavasz jött, húsvét, tél s Karácsony,

Számunkra gond a gond után:

Karácsonykor nem volt kalácsom,

Húsvétkor nem volt új ruhám….

 

Amikor én születtem,

Gyermeknek lenni haj! nem volt öröm;

Úgy nőttem, növekedtem,

Mint árva fűszál porladó kövön…

Most már eszmélek, ó, most már megértem

Én nemzetemnek árva sorsát,

Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:

Azért, mert nincsen Magyarország!

A múltat már nem kérem számon,

Hogy búban nőttem, azt se bánom,-

De a jövendőt nem adom!

A süket lelkek még nem hallják,

Én hallom már az Isten hangját:

Én népem, segíts magadon!

 

Ős földünkön most úr a gazság

De él az Isten és van igazság,

És az igazság: hatalom, -

Már jövendőkben forr a vérem:

Most nincs hazám, de - úgy segéljen! –

Lesz még, mert visszafoglalom!

                                 Sajó Sándor

 

Nem akarok gyáva csendet

(A költő legutolsó verse)

 

Földi ember, bús törvényül,

Vagy ifjan hal, vagy megvénül;

De sohsem túl az elégen,

Míg el nem ég, addig égjen.

Szomorú sors megvénülni,

Még szomorúbb: sutban ülni;

Nem akarok gyáva csendet,

Amíg élek, zúgok-zengek.

Meddig birom, majd elválik,

Csak azt tudom, mindhalálig;

Csendes ember lesz belőlem,

De csak kint a temetőben.

                   Sajó Sándor